Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Egy halhatatlan megbékülése Tordy Géza a keserû választásokról, Sztankay Ádám, 168 óra, 2005. július 7. Legutóbb öt éve közöltünk róla írást. Már akkoriban elsiratta a családteremtõ színházvezetõket, eltervezte saját ravatalát a Vígszínház elõcsarnokában. Megállapította: illúziókból elég egy életnyi, ha választhatna, civilként születne újjá. Nincs mit cifrázni: búcsúzott a világtól. Azóta folyamatosan játszik és rendez, ráadásul nemrég - a közönség szavazatai alapján - bekerült a Szegvári Katalin kezdeményezésére létrejött Halhatatlanok Társulatába. – Lesheti már az elmúlást: papírja van róla, hogy halhatatlan. – Írás nincs: gyûrû és rögzített lábnyomom jelzi a kitüntetést. Szegvári Katalin hívott fel a hírrel, és nagyon meghatott szeretete, leplezetlen öröme. Hûvös aszszonynak gondoltam. Különösen jólesett, hogy remek társasággal együtt díjaztak. Kaptam már korábban sokféle kitüntetést, de amikor körbenéztem, mindig akadt valaki a jutalmazottak között, akirõl sejthettem: öszszeköttetésein múlott a sikere. Az ilyesmi befelhõzi az ember örömét. Mert bezzeg én biztos megérdemeltem mindet! Naná, hogy mindenki ezt gondolja nagy balgán. – Azt írtam öt éve: az ön meséi apám meséi. – Tény: én is nagy problémagyártó vagyok. Mostanában kissé keserû, magányos. Bár utálnék nyafogni, mégsem titkolom: nem hiszek már a világ megváltásában. Úgy jutalmaztak, hogy - saját döntésem okán - lényegében nem is vagyok színpadon. Inkább csak rendezek néha. – A színlapok mást mutatnak. – Valóban, most például játszom Eszenyi Enikõ rendezésében. Kicsi és rossz szerep, de épp a kihívás miatt vállaltam. És Eszenyi kedvéért, akit imádok. Különleges tehetség. Alföldi Róbert elõadásában is benne vagyok - õ szintén egykori vígszínházas. Ezek nagyon szép "ölelkezések". Jövõre már három szerepem lesz egykori színházamban - az újabb Alföldi-produkcióval. – Na szép: csak úgy csillog a szeme. Pedig többször nyilatkozta: nem kívánja már a héttõl tízig tartó színpadi "en garde"-ot. –  A fenébe! Hát hol ezt mondom, hol az ellenkezõjét. Közben elvárom, hogy komolyan vegyenek. Milyen ember az ilyen? – Színész. – Ami persze nem egyenlõ azzal, hogy infantilis, koncepciótlan. Az a bámulatosan szép az életben, hogy mindig új és új helyzeteket hoz. Alapjában véve remek szórakozás állandóan megfelelni a kihívásoknak. Nemcsak a szakmában. Még arra is büszke vagyok, hogy meg tudom szervezni tihanyi kertem rendben tartását. Milliárdosok lakják a környéket, az órabérek az egekben. Nekem emberibb árért is segítenek. Örömet ad, ha sikerülnek a dolgaim. Miközben foglalkoztat azért a ravatalom "megtervezése". Hatvanhét évesen már csak a korom miatt is sokat gondolok a halálra. Édesapjával beszélgettünk nemrég: dõlnek ki mellõlünk a kortársak. Viszont igazi savanyújóskának kellene lennem ahhoz, hogy szünet nélkül búslakodjam. Volt, hogy megcsömörlöttem a pályától, ám elmúlt az is. Pontosabban: hullámokban jön, tûnik el az érzés. – Mi okozza a csömört? – Mindig is vonzódtam a civil világhoz. A magánéletem nem volt diadalmenet. Három anyától három gyerek. Miközben arról ábrándoztam: hátteremben biztos família, gyerekek, unokák egy alomból. – Mit szúrt el, mit nem - magánügy. Viszont érdekel, mit tanácsolna a hajdani kujon annak, aki mostanában azon töpreng: gyerekkel vagy önzõ kényelemben élje az életét. – Súlyos kérdés. Harmincöt éves koromban villámgyorsan nõsültem, mert megrémített a gondolat: kiöregszem az apaszerepbõl. Azóta viszont eltelt harminc év. Ha bekapcsolom a tévét, a tudományos mûsorok mind vérzivataros jövõt jósolnak, ökológiai katasztrófákat. Ilyen világba kockázatos "beküldeni" egy gyereket. Másrészt balsikerû magánéletem ellenére konzervatív ember vagyok. Hiszek a hétköznapi praktikumon túlmutató értékekben. Emlékszem, valamikor a hatvanas években akkori szerelmemmel - a nemzet színésznõje már - mozipénztár elõtt álltunk sorban. Elõttünk Hirschler professzor, nagynevû szülész-nõgyógyász. Kérdezi: mikor lesz gyerekük? Azt feleltem: bonyolult ügy ez manapság. Hirschler azt mondta erre: egyik fia negyvennégyben született, amikor már csak a zsidótörvények miatt sem tûnt túl biztatónak a jövõ. Mégsem hezitált, s végül neki lett igaza. – Többször elmondta: kiröppent gyerekei életébõl. Milyen messzire távolodott? – Lélekben éjjel-nappal velük vagyok. Amikor tehetem, és amikor bennük is megvan a hajlandóság, fizikai valómban is. – Meleg, familiáris találkozások? – Rendre az agyukra megyek, mert állandóan meg akarom magyarázni nekik az életet. – Olyat szokott mondani: ha már nem lesz kivel balhézniuk, megértik majd az igazságát? Ismerõs szöveg lenne. – Persze hogy szoktam. Néha már akkor bánom a szavaimat, amikor kimondom. De nem tudok féket tenni a nyelvemre. Túlteng bennem az aggodalom, a szeretet. – Hány évesek a gyermekei? – A fiam harmincegy, a nagyobbik lányom huszonnyolc, a kisebbik huszonegy. Nagy boldogság, hogy semmi közük a szakmámhoz. Egyébként jó tulajdonságom, hogy vehemens tanácsaim mellett sosem teszek fel kérdéseket a magánéletükrõl. Apámat korán elveszítettem, de édesanyám hosszú élete során engem is megkímélt az ilyesmitõl. – Önhöz hasonlóan konzervatív apámmal mindig más irányt vesz a csevegés, ha azt feszegetem: világképe miért nem került szinkronba a családi életével. – Nem a világképen múlnak az elbaltázott házasságok. Választásaimban nem voltam szerencsés. Volt egy hosszú kapcsolatom, amelyben civilként, színészként is csak kritika ért. Mégis végtelen idõnek tûnik, mire ki tudtam szakadni a helyzetbõl. Az emléke még ma is velem van, és oka annak, hogy nem akarok már senkivel együtt élni. Tudok fõzni, a gép kimos. Magánügy ez persze, ami nem tartozik a nyilvánosságra. Amiért megemlíthetõ, az a történet szakmai hozadéka. Szélsõséges helyzeteket megélve sokkal hitelesebb lehet a színész a színpadon, rendezõként is élesedik az ember szeme. Ismerek kollégát, akinek unalomig elvágólagos magánélete negatívan hat alkotói teljesítményére. De természetesen ebben az ügyben sincs kizárólagos igazság. – A családteremtõ színházvezetõket hiányolja sokszor. Saját magának is meglehetne rá a képessége. – Az a legjobb a színházban, hogy laboratóriumi békességben kereshetünk válaszokat olyan kérdésekre: legyen-e gyerekünk, tisztes apák legyünk-e, vagy kurafik. Rendezõként, színészként elvonulhatunk a világ elõl a színházba. És mindegy, hogy a Fidesz van-e hatalmon, vagy az MSZP. Intézményvezetõként, pozícióban ez már nem ilyen egyszerû. Ami engem illet: többször felajánlották, hogy legyek színigazgató. Ki merem jelenteni: ízlésem, szakmai toleranciám alapján megfeleltem volna a feladatra. Ám a politikai érzékem már kevés lett volna ebben a betegesen átpolitizált világban. – Konzervatív világkép, nem túl izmos politikai érzék. Hogyhogy nem szippantotta be az illetékes politikai oldal? Ma is jól mutatna egy választási tribünön. – Színésznek ez nem dolga. Baloldalon, jobboldalon is hitelvesztés a vége. Ráadásul olyan világban élünk, amelyben a gyerekre is viszszaüthet, ha a szülõje politikai marhaságba keveredik. Apai felelõsségem is felülírja az esetleges, ösztönös ötleteket. Mert azt nem titkolom: alapvetõen balsikernek tartom a rendszerváltás tizenöt évét. Ez a fõ oka lappangó keserûségemnek. – Ön szerint hol lett elpuskázva? – Nem akarok politizálni. – Csak annyit kérek: öltse oda valamihez a lifegõ mondatot. – Evidensnek gondolt változások maradtak el a rendszerváltás idején. Ugyanakkor mintha alig érdekelne valakit az illetékesek közül: az ország többsége anyagi nyomorban él, és szellemi igénytelenségbe kényszerül. Ami a kultúrát illeti: agyrém, hogy nekem is nosztalgiával kell Aczél Györgyre gondolnom. – Kinek a hibája? – A világ bonyolultabb annál, hogysem biztonsággal válaszolhassunk a kérdésre. Például most sem csupán a kollégám fiával beszélgetek. Hanem egy olyan balliberális lap újságírójával, amelynek szerkesztõivel mindig szeretettel váltunk szót, ha véletlenül összefutunk valahol. Hiába gondolkodunk másként a világról. Bal- és jobboldalon is vannak, akiket nagyra becsülök, és olyanok, akiktõl iszonyodom. Persze lehet mindezt elvtelenségnek tartani, engem meg beszari palinak. – Azt mondja meg: hol a kutya? Öt éve még ott ücsörgött az ölében. Mesélte: lányának vette, de végül viszszakerült a feladóhoz. – Elütötte egy autó. A legkisebb gyereknél volt éppen, akinek elkalandozott a figyelme egy pillanatra. Drága jószág volt, máig gyászolom. Nagyon rossz kutya nélkül élni. – Szerezzen egyet. – Már a határán voltam, de beláttam: nem fér az idõmbe. Tavaly például rendeztem egyet Pesten, aztán mentem Gyõrbe, utána Miskolcra, majd Veszprémbe, és késõbb megint Gyõrbe. Szeretek megfordulni mindenfelé, elõadás után eldumálni a kollégákkal a társalgóban. Ám kutyának nem való az ilyen élet. Sztankay Ádám Egy halhatatlan megbékülése. Tordy Géza a keserû választásokról, 168 óra, 2005. július 7.